Ébredés a fagyok után
Növényeinken a kemény mínuszok nyomot hagynak.
Közeleg a tavasz, ami egyben a növények ébredését is jelenti, ezzel együtt hamarosan láthatóvá válik a téli hideg eredménye is.
A különböző növényi részek fagyérzékenysége eltérő, ami elsősorban a sejtek tulajdonságaival, azokban lezajló biokémiai folyamatokkal magyarázható.
Nem is gondolnánk, de tény, hogy a növények gyökere a leginkább fagyérzékeny, a nyugalmi állapotban lévő növény szerveinek a legmagasabb a fagytűrő képessége.
Amikor a lágyszárú növények esetleges fagyásáról beszélünk, több típusú jelenségre gondolhatunk.
Kifagyásról beszélhetünk akkor, amikor a talaj megfagyása miatt a növényeink nem tudnak vizet felvenni, így azok elpusztulnak.
Hosszantartó száraz fagy következménye is lehet, előfordulhat akkor, ha a virágágyást hó nem borítja, vagy a talaj túlnedves, vagy a termelt növényfajta érzékeny a hidegre.
A száraz fagy által okozott kifagyás ellen azzal védekezhetünk, ha az ágyást szalmás trágyával borítjuk, mulcsolunk, a lehullott lombbal takarjuk, amit zord éghajlat alatt gyakran alkalmaznak.
Ha pedig a kifagyás oka a növényfajta érzékenysége a hidegre, akkor edzettebb fajtát kell választanunk.
Felfagyásról akkor beszélhetünk, ha a nappali magas és az éjjeli alacsony hőmérsékletingadozások nyomán, éjjel a talajban a víz jéggé dermed, a talaj felső rétege megemelkedik, talaj mozog (1-1,5cm) a növények gyökerei ezáltal elszakadoznak.
Ekkor tehát a fagy hatására ugyan, de fizikai károsodás történik.
Az elfagyás során az alacsony hőmérséklet hatására az egész növény elpusztul, hiszen annak sejtjeiben visszafordíthatatlan károk keletkeznek.
A lefagyás esetében pedig a növénynek csak egyes szervei pusztulnak el, mint a virág vagy levél elfagyás.
De hogyan vehetjük észre a fagykárt?
A növényeinken a fagykárt szabad szemmel is jól láthatjuk, a megfagyott növényi részek üvegszerűvé válnak, majd elbarnulnak, később megfeketednek, majd a növényi rész vagy a teljes növény elhervad/elszárad.
Amikor a téli fagy hasznos is lehet ( jarovizáció, vagy vernalizáció):
A kétéves vagy évelő fajoknál a következő éves virágképződés érdekében szükség van a téli hideg órák „összegyűjtésére”. Ezt nevezzük téli hőküszöbnek, ami fajtól, akár fajtától eltérő.
A folyamat neve vernalizáció vagy jarovizáció, amely során a növény áttelelő szerveinek meghatározott időtartamig hideg hőmérsékleti tartományban kell lenniük ahhoz, hogy a növényen a virágok fejlődése meginduljon.
A sok ezer év alatt kialakuló reakcióknak megvan a maguk oka, mi emberek pedig tevékenységünkkel leginkább csak alkalmazkodhatunk ezekhez a folyamatokhoz.
Kell a hideghatás
A hazai klímán a növények közismert módon inaktív állapotba kerülnek télire, egyetlen céljuk minél kevesebb kár elszenvedésével átvészelni a fagyos évszakot.
Ősszel a látványos lombhullatással párhuzamosan a szervezetükben is fontos változások indulnak, többek között sokuk bizonyos fagyálló kémiai vegyületeket termel.
A tavaszi melegben aztán ezek a folyamatok leállnak, a "télálló anyagok" lebomlanak, elindulnak az új hajtások.
Kisebb-nagyobb átmeneti kilengéseket az időjárásban a növények jól tolerálnak, hozzászoktak, a mérsékelt övi növények kitűnően alkalmazkodtak is a hideg és meleg periódus markáns váltakozásához. Ám ez az, ami a klímaváltozással felborulhat.
A tudósok még nem látják át e folyamat minden részletét, de a lényeg: adott növény csak akkor kezd hajtani a meleg hatására, ha előtte megfelelő ideig ki volt téve a szükséges alacsony hőmérsékletnek.
Zseniális "trükk" ez arra, hogy mondjuk egy januári, vagy februári néhány hetes melegebb periódus ne téveszthesse meg a növényt.
Kitűnő példa az aranycserje (Forsythia). Ha az ember márciusban beviszi a növényt a meleg lakásba, az azonnal hajtani kezd, míg ha januárban teszi ugyanezt, a mechanizmus nem indul be, mert a növény még nem kapta meg a megfelelő mennyiségű hideghatást.
Egyes növények a nappalok hosszának növekedését is érzékelik a túl korai ébredés elkerülése érdekében.
Ha például egy bükkfa szubtrópusi környezetbe kerül, március előtt ott sem kezd el hajtani, pedig a hőmérséklet már lehetővé tenné - ezt nevezik fotoperiodizmusnak.
Amennyiben tehát enyhébbek a telek, kevesebb a fagyos periódus, elmaradhat a hideghatás, a növények pedig "összezavarodhatnak".
A szakemberek szerint a valódi gondot a tavaszi fagyok jelenthetik, ha olyankor következik be hirtelen lehűlés, amikor a növény nedvkeringése már megindult, kora tavasszal.
Az enyhe mínuszokat a fajok többsége még elviseli. Ezek ugyan soha nem jöhetnek "jókor", ám minél később érkeznek, annál nagyobb kárt okoznak: a fejlettebb növényegyedeknek energiaigényesebb az újrakezdés. Ráadásul minél korábbi a kikelet, annál pusztítóbb lehet egy késő tavaszi fagy.
A növények érzékenysége attól függ, milyen éghajlatról származnak.
Az őshonos fajok jobban "bírják", mint a melegebb tájakról származó növények. De persze az extrém tavaszi fagyokat az előbbi csoport is csúnyán megsínyli.
Néhány éve az Alpokban kemény tavaszi fagy sújtotta a bükkállományt, a fák túlélték, de hajtásaik lefagytak. A regenerálódás olyan energiát igényelt, hogy az évgyűrűk későbbi vizsgálatából kiderült: növekedésük 90%-kal esett vissza abban az évben.
Gyümölcsfák esetében hiába hajtanak ki a növények a fagyok után, ezeken a hajtásokon virágokat és így termést már nem, vagy csak sokkal kisebb mennyiségben hoznak abban az évben. Márpedig a gyűmölcsfákat pont ezért tartjuk.
Az egyik leginkább fagyérzékeny gyümölcs a sárgabarack, erős túlzással ugyan, de lassan az lesz ritka év, ha megmarad a termés.
Pedig ez a növény még az európainál is keményebb teleket produkáló Közép-Ázsiából származik.
Bírja ugyan a mínuszokat, ám csak akkor, amikor azoknak megvan az ideje. Őshazájában ha egyszer megérkezett a tavasz, utána már nincs visszaút, az idő gyorsan nyárba fordul, nem pedig vissza-visszalépeget.
forrás: agrotrend, agrárszektor
